Dr. Morvai Veronika*

A kiégési (burnout) szindróma

* Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar,

Munka- és Környezet-egészségtani Tanszék

Összefoglalás

A kiégési (burnout) szindróma az emberközpontú foglalkozásúak (humán szolgáltatásokat végzők, egészségügyi dolgozók, tanárok) megbetegedése, amely három tünettel jellemezhető; érzelmi kimerülés, elszemélytelenedés és a teljesítmény csökkenése.

A munkakörnyezet stresszt okozó tényezői és a személyiség jellemzői meghatározó szerepet játszanak a kiégési szindróma kialakulásában. A munkavégzéssel összefüggő megterhelés, a stressz, a munkahelyi konfliktusok és az ügyfél kontaktusok száma a kiégés legjobb előrejelzői.

A kiégési szindróma pszichológiai distresszt és szomatikus megbetegedéseket okoz, alkohol abúzushoz és kábítószer használathoz vezethet, munkahelyi hiányzásokat, és pálya-elhagyást eredményezhet.

Az orvosok és az ápolónők a stressz-dús és nagy érzelmi munka igényű hivatás miatt különösen fogékonyak a kórkép kialakulására. A megelőzés és a kezelés eszközei a kommunikációs gyakorlatok, a viselkedési tréning és az oktatás.

Kulcsszavak: kiégési szindróma, munkakörnyezeti megterhelés, érzelmi munka, stressz

Summary

Occupational burnout is a syndrome consisting of three aspects: emotional exhaustion, depersonalization, and reduced personal accomplishment, primarily affecting workers in „people-oriented” professionals – human services, health care and education.

Organizational stressors in the work environment and personality characteristics are important determinant of burnout. Workload, role stress, role conflict and number of client contacts are the the best predictors of burnout.

Burnout is associated with negative health outcomes for human services workers such as psychologic distress, somatic complains, and alcohol and drug abuse. Burnout can be costly leading to increased employee absenteeism, turnover, and decreased performance.

Nurses and physicians are particularly susceptible to burnout as their job are tipically stressful and emotionally damanding.

Communication skills, training and effective educational programs has been developed to prevent and cure burnout.

Keywords: burnout, workload, emotion work, stress

A kiégési szindróma definíciója

A kiégés (burnout) kifejezés első leírása Freudenbergertől származik (1974); önsegítő közösség tagjainál, krízisintervenciós központok, egészségügyi intézmények dolgozóinál figyelte meg a krónikus érzelmi megterhelések hatására fellépő fizikai, érzelmi és mentális kimerültség állapotát, melynek következménye az elszemélytelenedés, az inkompetencia érzése. A kórkép a munkateljesítmény és a személyiség hanyatlásával jár.

A kiégés felismerése az 1970-s években (Freudenberger, 1974, Maslach, 1976) egybe esett a világszerte megjelent gazdasági recesszióval, a költségvetések csökkentésével és az átszervezésekkel összefüggő elbocsátásokkal. Különösen az emberközpontú foglalkozásokban (humán szolgáltatások, egészségügy, oktatás) figyelték meg; ápolónők, orvosok, szociális munkások, pszichoterapeuták, tanárok és jogászok érintettek a leginkább. A magasan kvalifikált, elkötelezett, és jó képességű dolgozókon fordul elő leggyakrabban, akik a nagyfokú pszichológiai igénybevétel miatt elvesztették lelkesedésüket és elkötelezettségüket. A legtöbb tanulmány szellemi munkát végzőkről számolt be, akiknek jelentős ügyfél kapcsolattal jár a munkájuk, bár más foglalkozási kategóriákról, így rendőrökről és fizikai munkát végzőkről is készültek felmérések (Malkinson és mtsai, 1997).

Maslach (1982) definíciója szerint a kiégés a krónikus érzelmi és interperszonális stressz folyamatokra adott válaszreakció, fizikai és mentális kimerülés, mely három tünetből álló szindrómaként jellemezhető;

1) emotionalis exhaustio (érzelmi kimerülés)

2) deperszonalizáció, elszemélytelenedés; az egyén érzéketlenné válik, vagy cinikus magatartást tanúsít a betegek vagy az ügyfelek és a munkatársak iránt, azokat tárgyként kezeli

3) csökkent teljesítmény, a megfelelés elégtelensége, inkompetencia érzése

Bár egyéni stressz-érzékelésről van szó, az csak a munkahely szervezeti, a társas kapcsolatokat is magába foglaló kontextusában értelmezhető (Maslach és Jackson, 1981).

A kiégési szindróma okai

A kiégés kialakulását a munkahely (munkakörnyezeti kóroki tényezők) és a munkavállaló egyén (személyiség) közötti kölcsönhatás határozza meg. Maslach és mtsai (1996) hangsúlyozzák az egyéni személyiség-, képesség-, készségbeli tényezők, valamint a munkaszervezeti tényezők: pl. kiszolgáltatottság a döntéshozóknak, a kontroll és az autonómia alacsony szintje, a társas kapcsolatokból eredő konfliktusok etiológiai jelentőségét. A folyamatos foglalkozási és magánéleti stressz expozíciók az energiaforrások fokozatos kimerüléséhez vezetnek (Lerman és mtsai, 1999). A stressz-dús munkakörnyezet, pl. ápolónők esetében a halállal való szembesülés, interperszonális konfliktusok és a zaj (Topf és Dillon, 1988, Schmitz és mtsai, 2000) meghatározóak lehetnek a kórkép létrejöttében.

A nagyfokú munkahelyi megterhelés, a stressz és a konfliktusok a kiégés legjobb előrejelzői (Zapf, 2002). A túlzott környezeti elvárás lehet az az ok, amely inadekvát érzelmi válasz kialakulásához vezet, és kiégést eredményezhet. Meghatározó a foglalkozás nagy érzelmi-munka igénye (Zapf, 2002). Szemben a foglalkozási stressz általános felfogásával, a kiégés okozója olyan speciális tartós foglalkozási stressz, amelyet különösen a munkavégzéssel kapcsolatos interperszonális kapcsolat igénye eredményez abban az esetben, ha ez tartósan meghaladja a dolgozó által teljesíthető mértéket. (Maslach és Schaufeli, 1993).

Az irodalom számos egyéb munkakörnyezeti okot vesz számba a kiégési szindróma keletkezésében, amelyek közül a legfontosabbak a következők;

- Elégtelen információ; a feladat leírása nem világos, a prioritások változnak, nem pontosan meghatározottak

- Túlterhelés; több műszak, túlórázás, ügyeleti rendszer

- Ismétlődő rutin feladatok

- Feedback hiánya; nincs visszajelzés a munka eredményességéről

- Büntetés, kritika, az elismerés hiánya

- Elidegenülés; másoktól való izoláció

Már a kórkép leírásakor nyilvánvaló volt, hogy bizonyos személyiség-jegyek szerepet játszanak a kiégési szindróma kialakulásában, amit az utóbbi évek kutatási eredményei megerősítettek. Negatív összefüggést találtak az érzelmi intelligencia, a tolerancia, az optimizmus, határozottság, jó problémamegoldó képesség, és a kiégési szindróma kialakulása között (Whittington, 2002, Gerits és mtsai, 2004). Pozitív összefüggés áll fenn az empátia, a nagyfokú érzékenység, a kritika rossz tűrése, a bizalomhiány, a narcisztikus személyiség és a kiégés között (Carmel és Glick, 1996, Halewood és Tribe, 2003).

Az érzelmi munka és a pszichológiai jól-lét

Az érzelmi munka erőfeszítés, tervezés és kontrollálás az érzelmek terén az interperszonális kapcsolatokban. Az érzelmi munka meghatározója a kölcsönhatások minősége az alkalmazottak és a kliensek között. Kliens bárki, akivel munkája során kapcsolatba kerül a dolgozó (pl. betegek, gyerekek, fogyasztók, utasok, vendégek) (Zapf, 2002).

Az emberközpontú, segítő foglalkozásokban a munkavállaló kénytelen munkája során érzelmeit kimutatni, az érzelmi munka a foglalkozás része. Ezekben a munkakörökben barátságosnak kell lenni az arrogáns, agresszív fogyasztóval is; a munkavállalóknak empátiával kell fordulniuk a betegek felé (ápolónők), a gyermekek felé (tanárok), bizalomkeltően és barátságosan kell viselkedni (banki alkalmazott), mosolyogni kell (légi utaskísérők). Egy depressziós serdülő a pszichoterapeuta számára „érdekes kihívás”, míg a tanára számára „problémás tanuló”, aki megterhelést okoz számára. Nagy az érzelmi munka jelentősége a szolgáltató szektorban is (az Európai Unióban a foglalkoztatottak 59%-a a szolgáltatásban dolgozik) (Zapf, 2002).

Az érzelmi munka jellemzője, hogy ambivalens;

• Pozitív következménye: elégedettség a munkával, megfelelés érzése

• Negatív következménye: érzelmi kimerülés, deperszonalizáció vagy pszichoszomatikus panaszok

A kiégési szindróma tünetei, következményei

A kiégés a pszichoszomatikus tünetek, panaszok és megbetegedések, valamint a szomatikus betegségek széles skáláját okozhatja (Maslach, 1976, Melamed és mtsai, 1999, Pruessner és mtsai, 1999)

Pszichés tünetek: fogékonyság, lelkesedés, elkötelezettség és a felelősségérzet elvesztése; kedvetlenség és közömbösség a munka iránt; negatív önértékelés, bűntudat és negatív viselkedés; reménytelenség-érzés, illúzió-vesztés; ingerlékenység, agresszivitás, türelmetlenség és idegesség; szorongás, kimerülés, érdeklődés hiány, apátia, depresszió (Maslach, 1976, Böhle és mtsai, 2001).

Szomatikus tünetek: fejfájás, fáradtság, gastrointestinalis betegségek, hypertonia, izomfeszülés, étvágytalanság, nagy fogékonyság betegségekre, nem specifikus fájdalom, alvászavarok (Maslach, 1976). A kiégés növeli a cortisol szintet (Melamed és mtsai, 1999, Pruessner és mtsai, 1999), a coronaria szívbetegség kémiai rizikófaktorainak (össz-cholesterin, LDL-cholesterin, triglicerid, glukóz, húgysav) szintjét, EKG eltéréseket (Melamed és mtsai, 1992), cardialis tüneteket (Burke és mtsai 1996), leukocyta aggregatiot (Lerman és mtsai, 1999) okoz, a coronaria szívbetegség (Appels és Schouten, 1991) valamint az infectiók (influenza-szerű betegség, gastroenteritis) (Mohren és mtsai 2003) kockázati tényezője.

A kiégés tünetei rendkívül hasonlóak a magyar munkaegészségtanban sok éve ismert telítődéshez.

Számos longitudinalis tanulmány eredménye szerint a kiégés munkahelyi hiányzásokhoz és munkahely-változtatáshoz vezet (Firth és Britton, 1989, Saxton és mtsai 1991). Kiégési szindrómában szenvedőkön gyakoribb az alkoholfüggőség, a dohányzás és a drogfogyasztás (Burke, 1994, Cunradi és mtsai, 2003, Nowack és Pentkowski, 1994). Jellemző a kliensekkel való helytelen bánásmód, orvosok esetében a rájuk bízott betegek inadekvát kezelése (Cull, 1991).

A munkahelyen a korábban szakmájáért lelkesedő, segítőkész egyén fokozatosan megváltozik; csökken az érdeklődése, nyitottsága, szorongás, koncentrációcsökkenés lép fel. A kliensekkel és a munkatársakkal való kapcsolata a legszükségesebbre korlátozódik, türelmetlenné, ingerlékennyé, agresszívvá válik, majd visszahúzódik, csökken az önbizalma, a hivatásba vetett hite és a teljesítménye. Végül apátiás, súlyos esetben depressziós lesz (Böhle, és mtsai, 2001).

A kiégési szindróma kimutatása

A munkavégzéssel összefüggő kiégés mérésére sokféle módszert használnak; ezek közül a legelterjedtebb a Maslach Burnout Inventory (MBI) (Maslach és Jackson, 1981). A MBI három terület méréséből áll: érzelmi kimerülés (9 fokozat), deperszonalizáció (5 fokozat) és a megfelelés hiánya (8 fokozat). Minden alskála egy 7 pontos, gyakoriságra vonatkozó kérdés sorral egészül ki (soha nem fordult elő – naponta előfordult gyakoriság között). (Maslach és mtsai, 1996).

A kiégés differenciáldiagnózisa

A kiégés számos hasonlóságot mutat más pszichoszomatikus rendellenességekkel, pl. a krónikus kimerüléssel

A krónikus kimerülés tünetei: fizikai exhaustio, energiavesztés, fokozott irritáció, csökkent elkötelezettség, alvási és koncentrációs zavarok. Oka ismeretlen, de feltételezik, hogy virus infectio által okozott mérsékelt mellékvesekéreg insufficientiával függ össze (Wessley és Powell, 1989). Nem korlátozódik a szociális szolgálat dolgozóira, az ember-központú foglalkozásokra, nem előzi meg stressz (Pruessner és mtsai, 1999). A kiégést el kell különíteni a stressztől, a szorongástól és a depressziótól is (Lerman és mtsai, 1999, Iacovides és mtsai, 2003).

A kiégési szindróma orvosokon

Az orvosok egy részének nehézséget jelent, hogy a kórházak és ambuláns rendelők munkával és stresszel teli környezetében hogyan tudják a legjobb ellátást nyújtani betegeiknek, és ugyanakkor megelégedettséget érezzenek. Az utóbbi években számos országban romlott a morális helyzet az egészségügyi intézményekben (Brown, 2003). Ennek okait vizsgálva, felmerült a kérdés: miért boldogtalanok az orvosok? A válasz: mert túlterheltek és nem kapják meg a munkájukhoz szükséges támogatást (Smith, 2001). Az orvosok kimerültnek érzik magukat, és amikor ez krónikussá válik, szenvednek a kiégéstől. A kiégés jelentőségét az adja, hogy az orvosok megbetegedését okozhatja, és gyógyító munkájuk színvonalának romlását is eredményezheti (Cull, 1991).

Más foglalkozási csoportokhoz hasonlítva az orvosok az exhaustio ellenére relatíve tevékenyek és eredményesek maradhatnak, de kifejezetten cinikus magatartást tanúsítanak kollegáik iránt, és negatív érzésekkel viseltetnek betegeik iránt (Somneck, 1996). A deperszonalizáció (cinizmus) önvédelmi mechanizmussal csökkenti a stresszt, így egyesek adaptív jelenségnek tekintik (McManus és mtsai, 2002). Ez a magatartás az oka annak a kritikának, amit közvélemény megfogalmaz az olyan orvosok iránt, akiket gyógyító munkájuk során csak a betegség, és nem a beteg érdekli.

Az orvosok speciális megterhelését okozza a gyógyíthatatlan beteg ellátása során folytatott kommunikáció az orvos, a beteg és a család között. Ilyen esetben az orvosnak feltett leggyakoribb kérdések: 1/ mennyi időm van még? 2/ mikor és hogyan fogok meghalni? 3/ mit remélhetek? Az európai kultúra szerint a halál nem természetes, hanem az orvos közreműködésével történő folyamat. Ennek a helyzetnek a kezelése során a betegek distresszt élnek meg, az orvosok kiégést (Gordon, 2003).

Az orvosoknak, közöttük is elsősorban a sebészeknek nagyfokú a mentális és fizikai kimerülése, kiégettsége. Böhle és mtsai (2001) a kiégés jelenlétét kórházban alkalmazottként dolgozó, 45 évnél fiatalabb sebészek (urológusok) között nagyobb mértékűnek találták, mint magánkórházban dolgozó, 45 évnél idősebbeken. Idősebb orvosokon a betegekkel való jobb személyes kapcsolatot és a kevesebb hierarchikus konfliktust tartották védő hatásúnak a kiégéssel szemben. Pszichiáterek, különösen gyermek pszichiáterek között gyakoribb a depresszióval és mentális zavarokkal járó kiégés, mint más szakterületen dolgozókon (Korkeila és mtsai, 2003). Nőgyógyász onkológusok körében a kiégési szindróma gyakoriságát 26%-nak találták (Elit és mtsai, 2004). Transzplantációt végző sebészek között MBI-vel végzett felmérés eredménye szerint az érzelmi kimerülés 38%-ban, a deperszonalizáció 27%-ban, a teljesítmény csökkenés 16%-ban fordult elő. Fiatal orvosokon (rezidenseken) ugyancsak gyakran alakul ki kiégési szindróma (Thomas, 2004).

A kiégési szindróma ápolónőkön

A több műszakban, ügyeleti rendszerben végzett, nagy felelősséggel járó, pszichikailag és fizikailag megterhelő munkát foglalkozási stresszként élhetik meg az ápolónők, különösen akkor, ha mindehhez pszichoszociális kóroki tényezők (az interperszonális kapcsolatok anomáliái) is társulnak. További stressz-forrása az autonómia és kontroll hiánya. Ugyancsak növelik a megterhelést a fizikai kóroki tényezők, pl. a zaj (Topf és Dillon, 1988, Schmitz és mtsai, 2000). Mindezek magyarázatot adnak arra a tapasztalatra, hogy a kiégési szindróma nagy gyakorisággal lép fel ápolónőkön. Aiken és mtsai (2001) öt országban végzett felmérésével a kórházakban dolgozó ápolónők több mint 40%-ában mutatták ki a nagyfokú kiégettség jeleit. Megállapították, hogy 5 nővér közül 1 tervezi, hogy egy éven belül abbahagyja munkáját. Japán szerzők pszichiátriai osztályon dolgozó ápolónőkön 59,2%, védőnőkön 51,5% gyakoriságban figyelték meg a kiégési szindróma tüneteit (Imai és mtsai, 2004).

Meglepő, hogy a tanuló nővérek között nagyobb a kiégés gyakorisága és szintje, mint a dolgozó nővéreknél. A kezdő nővér tanulók között több a kiégési szindrómában szenvedő, mint a képzés közepén, vagy a végén tartók között. Úgy érzik, elborítja őket az iskolai követelmény, nem találnak időt az alvásra, sportolásra, rendes étkezésre, szociális életre. Circulus vitiosus alakul ki. Sok tanuló így elveszíti érdeklődését a munkája iránt, érzelmi hullámzás vagy frusztráció, düh és reménytelenség alakul ki (Beck, 1995).

A kiégési szindróma megelőzése és kezelése

A kezelés stratégiájának fontos elemei a következők:

• Észre kell venni a kimerülés tüneteit

• Reális célokat kell kitűzni

• Relaxációt kell alkalmazni, személyes megoldást keresni

• Segíteni kell a pozitív gondolkodást

A terápia módszerei: viselkedési tréning, interperszonális attitűdök modellezése, oktatás, pszichoterápia, súlyos esetben pszichiátriai kezelés.

Az egészségügyben dolgozók számára különböző oktatási programokat dolgoztak ki a kiégés megelőzésére, a morál javítására, annak elérésére, hogy a dolgozók örömet találjanak a munkában, és jól érezzék magunkat. Az oktatás során foglalkoznak azokkal az értékekkel (gondoskodás, részvét, becsületesség, alkalmasság, bizalom, felelősség, pártfogás, érdeklődés), amelyek a gyógyító munka során fontosak. Alkalmazzák a spirituális megközelítést, amely segíti az egészségügyben dolgozókat abban, hogy személyes értékeiket újra felismerjék, és kedvezően lássák saját jövőjüket. A spirituális megközelítés módszerei a meditáció, vizualizáció, elmélkedés (a harag, düh, feszültség okának elemzése), hallgatás, másokra figyelés, kreativitás, játékosság gyakorlása. Az oktatást tréningek követik, amelyeken gyakorlatokkal segítik az értékek, a belső béke, a pozitív szemléletmód, az együttérzés, az együttműködés (újra) elsajátítását (Brown, 2003).

McManus és mtsai (2004) tanulmánya szerint a kiégés az öt évvel korábbi személyiség-jegyek alapján előre jelezhető. Ez felveti annak szükségességét, hogy a segítő foglalkozásúak tanulmányaik megkezdése előtt alkalmassági pszichológiai vizsgálaton vegyenek részt.

Az egészséges, kreatív munkakörnyezet, melynek légkörére a bizalom, a támogatás, a nyitott kommunikáció jellemző, védelmet nyújt a kiégés kialakulásával szemben (Lachinger és mtsai, 2004, Raiger, 2005).

A kiégés megelőzésének munkahelyi lehetőségei az egészségügyben (Böhle és mtsai, 2001, Gordon, 2003, Vahey és mtsai, 2004).

§ A munkafeltételek javítása, a túlterhelés csökkentése, megszűntetése

§ Kommunikációs tréningek szervezése orvosok számára

§ Szakmai képzés, továbbképzés biztosítása, esetmegbeszélések, konzultációk; ezáltal javul a munkát végzők szakmai biztonság-érzése, csökken a szakmai ismeretek hiánya okozta bizonytalanság és a hibák következményeitől való félelem, erősödik a szakma szeretete, az érzelmi kötődés

§ Ápolónők esetében nagyobb autonómia és kontroll (a foglalkozás ellenőrzés alatt tartása, döntési lehetőség) biztosítása, adminisztratív támogatás, az orvos-ápolónő kapcsolat javítása

§ A saját személy fontosságának és jelentőségének erősítése a munkahelyeken, érzelmi munka

§ Munkahelyi konfliktusok megoldása

§ Szociális támogatás

Irodalomjegyzék

l. Aiken, L. H., Clarke, S. P., Sloane, D. M., et al.: Nurses’ reports on hospital care in five countries. Health Aff (Millwood) 20: 43-53, 2001.

2. Appels, A., Schouten, M.: Burnout as a risk factor for coronary heart diesease. Behav. Med. 17: 53-59, 1991.

3. Beck, C. T.: Burnout in undergraduate nursing students. Nurse Educ. 20: 19-23. 1995.

4. Böhle, A., Baumgärtel, M., Götz, M. L., et al.: Burn-out of urologists in the county of Schleswig-Holstein, Germany: a comparison of hospital and private practice urologists. J. Urol. 165: 1158-1161, 2001.

5. Brown, C.: Low morale and burnout; is the solution to teach a values-based spiritual approach? Compl. Ther. Nurs. Midwif. 9: 57-61, 2003.

6. Burke, R.: Stressful events, work-family conflict, coping, psychosocial burnout, and well-being among police officers. Psychol. Reports. 75: 787-800, 1994.

7. Burke, R. J., Greenglass, E. R., Schwarzer, R.: Predicting teacher burnout over time: effects of work stress, social support and self-doubts on burnout and consequences. Anxiety Stress Coping 9: 261-275, 1996.

8. Carmel, S., Glick, S. M.: Compassionate-empathic physicians: personality traits and social-organizational factors that enhance or inhibit this behavior pattern. Soc. Sci. Med. 43: 1253-1261, 1996.

9. Cull, A. M.: Studying stress in care givers: art or science? Br. J. Cancer. 64: 981- 984, 1991.

10. Cunradi, C. B., Greiner, B. A., Ragland, D. R., et al.: Burnout and alcohol problems among urban transit operators in San Francisco. Addict. Behav. 28: 91-109, 2003.

11. Elit, L., Trim, K., Mand-Bains, I. H., et al.: Job satisfaction, stress, and burnout among Canadian gynecologic oncologists. Gynecol. Oncol. 94: 134-138, 2004.

12. Firth, H., Britton, P.: „Burnout”, absence and turnover amongst British nursing staff. J. Occup. Psychol. 62: 55-60, 1989.

13. Freudenberger, H. J.: Staff burnout. J. Soc. Issues. 30: 159-165, 1974.

14. Gerits, L., Derksen, J. J., Verbruggen, A. B.: Emotional intelligence and adaptive success of nurses caring for people with mental retardation and severe behavior problems. Men. Retard. 42: 106-121, 2004.

15. Gordon, G. H.: Care not cure: dialogues at the transition. Patients Educ. Couns. 50: 95-98, 2003.

16. Halewood, A., Tribe, R.: What is the prevalence of narcissistic injury among trainee counselling psychologists? Psychol. Psychother. 76: 87-102, 2003.

17. Hsieh, C. J., Hsieh, H. Y., Chen, P. H.: The realtionship between hardiness, coping strategies and burnout in psychiatric nurses.

18. Iacovides, A., Fountoulakis, K. N., Kaprinis, S., et al.: The relationship between job stress, burnout and clinical depression. J. Affect. Disord. 75: 209-221, 2003.

19. Imai, H., Nakao, H., Tsuchiya, M., et al.: Burnout and work environments of public health nurses involved in mental health care. Occup. Environ. Med. 61: 764-768. 2004.

20. Korkeila, J. A., Toyry, S., Kumpulainen, K., et al.: Burnout and self-perceived health among Finnish psychiatrists and child psychiatrists: a national survey. Scand. J. Publ. Health. 31: 85-91, 2003.

21. Laschinger, H. K., Almost, J., Purdy, N. et al.: Predictors of nurse managers’ health in Canadian restructured healthcare settings. Can. J. Nurs. Leadersh. 17: 88-105, 2004.

22. Lerman, Y., Melamed, S., Shragin, Y., et al.: Association between burnout at work and leukocyte adhesiveness/aggregation. Psychosom. Med. 61: 828-837, 1999.

23. Malkinson, R., Kushnir, T., Weisberg, E.: Stress management and burnout prevention in female blue-collar workers. Int. J., Stress Managment. 4: 183-195, 1997.

24. Maslach, C.: Burned-out. Human Behav. 5: 16-22, 1976.

25. Maslach, C.: The effects of burnout. In: Burnout: The cost of caring. Prentice-Hall Inc., Englewood Cliffs, NJ pp. 71-85. 1982.

26. Maslach, C., Jackson, S. E.: Maslach Burnout Inventory Manual. Consulting Psychologists Press, Inc., Paolo Alto, CA, 1981.

27. Maslach, C., Schaufeli, W.: Historical and conceptual development of burnout. In: Schaufeli, W, Maslach, C., Marek, T., Editors, 1993. Professional burnout: recent developments in theory and research, Taylor and Francis, Washington DC, pp. 1-16.

28. Maslach, C., Jackson, S. E., Leiter, M. P.: Maslach Burnout Inventory Manual. (3rd Edition ed.) Consulting Psychologists Press, Inc., Paolo Alto, CA, 1996.

29. McManus, I. C., Winder, B. C., Gordon, D.: The causal link between stress and burnout in a longitudinal study of UK doctors. Lancet 359: 2089-2090, 2002.

30. McManus, I. C., Keeling, A., Paice, E.: Stress, burout and doctors’ attitudes to work are determined by personality and learning style: a twelve year longitudinal study of UK medical graduates. BMC Med. 2: 29-36, 2004.

31. Melamed, S., Kushnir, T., Shirom, A.: Burnout and risk factors for cardiovascular diseases. Behav. Med. 18: 53-60, 1992.

32. Melamed, S., Ugarten, U., Shirom, A., et al.: Chronic burnout, somatic arousal and elevated salivary cortisol levels. J. Psychosom. Res. 46: 591-598, 1999.

33. Mohren, D., Swaen, G., Kant, I., et al.: Common infections and the role of burnout in a Dutch working population. J. Psychosom. Res. 55: 201-208, 2003.

34. Nowack, K., Petkowski, A.: Lifestyle habits, substance use and predictors of job burnout in professional working women. Work and Srtress. 8: 19-35, 1994.

35. Pruessner, J. C., Hellhammer, D. H., Kirschbaum, C.: Burnout, percieved stress, and cortisol responses to awakening. Psychosom. Med. 61: 197-204, 1999.

36. Raiger, J.: Applying a cultural lens to the concept of burnout. J. Transcult. Nurs. 16: 71-76, 2005.

37. Saxton, M. J., Phillips, J. S., Blakeney, N.: Antecendents and consequences of emotional exhaustion int the airline reservations service sector. Hum. Relations 44: 583-595, 1991.

38. Schmitz, N., Neumann W., Oppermann, R.: Stress, burnout and locus of control in German nurses. Int. J. Nurs. Stud. 37: 95-99, 2000.

39. Smith, R.: Why are doctors so unhappy? Br. Med. J. 322: 1073-1074, 2001.

40. Somneck, G.: Das Burnout Syndrom. Mittelweg zwischen zuviel und zuwenig. TW Urol. Nephrol. 8: 266-268, 1996.

41. Thomas, N. K.: Resident burnout. fReview] JAMA. 292: 2880-2889. 2004.

42. Topf, M., Dillon, E.: Noise-induced stress as a predictor of burnout in critical care nurses. Heart and Lung. 17: 567-573. 1988.

43. Vahey, D. C., Aiken, L. H., Sloane, D. M., et al.: Nurse vurnout and patent satisfaction. Med. Care. 42 Suppl. II 57-II 66, 2004.

44. Wessley, S., Powell, R.: Fatigue syndrome: a comparison of chronic postviral fatigue with neuromuscular and affective disorders. J. Neurol. Neurosurg. Psychol. 52: 940-948, 1989.

45. Whittington, G.: Attitudes toward patient aggression amongst mental health nurses in the ’zero tolerance’ era: association with burnout and length of experience. J. Clin. Nurs. 11: 819-825, 2002.

46. Zapf, D.: Emotion work and psychological well-being. A review of the literature and some conceptual considerations. Human Resource Manag. Rev. 12: 237-268, 2002.

< Vissza / Back